Vates – Abszurd
Sisyphus Collection
Esszencialista időket éltünk, mikor az ember a vallási felekezetén és szakrális narrációján keresztül magabiztosan fel tudta vázolni a világ működését és annak értelmét, elhelyezve benne saját magát.
Jelentősége minden homo sapiensnek ugyan abban rejlett. A gondolkodó ember többségének Istennel való kapcsolata és létsíkok közti vándorlása megadott mindent, ami a filozófiai teljességhez. Elsősorban volt esszenciánk, másodsorban voltunk csak hús vér lények. Minden, a létezéssel kapcsolatos kérdésre választ adott nekünk a teremtő.
Később, mikor az ipari felvilágosodás diadalittasságában ünnepeltük a modernitást,
úgy éreztük, felnőttünk civilizációs szinten. Már nincs szükség az apakomplexusunkat fenntartó szakállas figurára, a saját tehetségünk és eszköztárunk az, ami választ ad a kérdéseinkre.
Ez és az ipari forradalom hype-ja a második világháborúra teljesen elfogyott, ahol olyan DIY horrorral kellett szembenéznünk, ami korábban megválaszoltnak vélt kérdéseket tett nyitottá. Többé nem értük be Isten vagy a modernitás adta narratívával, teremtőnk és törekvéseink meséje kevésnek bizonyult. Nyilvánvalóvá vált, hogy sem a mindenható, sem mi magunk nem tudunk megnyugtató magyarázatot adni a világ nehézségeire.
A kozmikus szorongás bekapcsolt bennünk valamit, amit egzisztencializmusnak hívunk. Többé nincs egyértelmű esszenciája az embernek. Elsősorban létezik, minden egyéb magyarázat nélkül. Értelemre, célra mégis szüksége van, hogy mozgásban maradjon.
A fentiek feloldására törekszik egyik kedvenc gondolkodóm, Albert Camus. Az abszurd filozófiáját hirdeti, vagyis alapvetésnek tekinti, hogy az ember egész életében mindhiába keresi megcáfolt esszenciáját. Ha talál is értelmet, az csak tiszavirág életű, hiszen a közömbös univerzum szemrebbenés nélkül működik tovább halálunkat követően. Szemben azonban más, jellemzően morózus gondolkodókkal, (rátok nézek Kierkegaard, Sartre, Schopenhauer) akik nem csak filozófiájukban, de sokszor megjelenésükben is hordozták a pesszimista-nihilista szemléletet, Camus szerette az életet. A létezés béklyója alatt nem megrogyott, inkább ünnepelte annak izzasztó terhét, mint a sportoló, aki a célszalagot átszakítva, ziláltan tudatosítja magában: eleget edzett.
Camus szerint sziszifuszi munkát végzünk azzal, hogy keressük az élet értelmét, a világegyetem esszenciáját. Tudjuk, hogy reménytelen küzdelem ez, mégis képtelenek vagyunk csak a gyümölcsözési arány fényében nézni tevékenységünket. Camus szerint boldognak kell elképzelni Sziszüphoszt.
Imádom ezt a filozófiát, az egyetlen megközelítés, ami csökkenteni tudja bennem a szorongó elveszett lényt.
Sokat dolgozom a tudomány embereivel és a spirituális tanokat követőkkel is. Miközben részben lenyűgöz az elköteleződésük és magabiztos kritikájuk, folyton csak azt kérdezem magamtól: honnan ez a fene nagy magabiztosság? Hogy nem rogynak meg a bizonytalanság terhe alatt? Hiszen a tudomány jelenlegi állása rengeteg alapvető kérdésre nem ad választ nekünk, ugyanakkor annak mellőzése csak még többet vet fel.
Nem tudom, hova tartok és mi az esszenciám. Mások önkifejezésének fejlesztése engem vélhetőleg életem végéig ki fog tölteni, hiszen feladatot, motivációt, erényt, megbecsülést kölcsönöz, mégis tudom, hogy ez, minden mással, amit ismerek, múló szeszély csupán egy meg nem ismert világban.
Szerencsére megismertem Bárány Bencét és Csányi Petit, akikkel összefogva hírét adhatom az örök lázadó Camus filozófiájának, így nem csak Sziszüphoszt, de én is mosolyogva tolom bele magam egy értelmetlennek tűnő, de egyre szórakoztatóbb küldetésbe.
Mi sem lehet annál abszurdabb, mint hogy a fentieket egy kereskedelmi forgalmazásba bocsátott, márkaépítésre használt pólóval hirdetjük?
A fentiek adják tehát az alapját az első Metorika merch kollaborációnak. Ennek fényében haladunk tovább.
